Próbáltam kinyitni a szemem. Minden erőmmel azon voltam, hogy felpattanjanak és megtudjam nyugtatni Lou-t, hogy nincs semmi bajom. De ez sajnos nem ment ilyen egyszerűen.
Minden egyes porcikám fájt. Alig tudtam megmozdítani a kezem.
Nagy fájdalmak árán megfogtam Lou kezét, aki meglepődve nézett.
- Louis! - suttogtam, de még a beszéd is borzalmasan fájt. Körülbelül, mintha egy tüzes vasat dugnának le az ember tokán.
- Cssss... Szólok egy orvosnak!
Elment és hallottam, ahogy egy bizonyos Dr. Sheen nevét kiabálja.
Borzasztóan éreztem magam. A fejem lüktetett, a végtagjaim sajogtak és a bal kezem be is volt gipszelve.
Hirtelen villámcsapásként értek el az agyamig az emlékképek.
A kocsi legurult egy lejtőn. Apu kizuhant a kocsiból a szélvédőn keresztül. Belecsapódott egy fába az autó és anyu egy hatalmasat sikított. A túlélési ösztön hajtott előre, kijutottam az égő kocsiból, de anyut nem tudtam kihozni. Az utolsó emlékem az, hogy fölcsaptak a lángok és anya kiáltott egy utolsót.
Tudtam, hogy anyuval mi történt, de apámról semmit sem.
Körülbelül 2-3 perc kellett ahhoz is, hogy felfogjam, hogy anyu meghalt. Meghalt?
A könnyeim patakokban kezdtek folyni. Az nem lehet, hogy az anyukám, aki felnevelt, gondoskodott rólam, Ő aki a Mindent jelenti számomra, itt hagyjon.
......
(Two Weeks Later)
......
Lassacskán kezdem feldolgozni, azt, ami a szüleimmel történt. Apu elvesztésébe viszonylag hamar beletörődtem. Vagyis nem ez a legjobb szó. Inkább elfogadtam. Apa sose volt igazán részese az életemnek. Mindig keveset volt velem, amit igazából sose bántam. Anya pótolt mindent.
Anya olyan volt, mintha a testvérem, a legjobb barátnőm és az oltalmazó anyukám lenne egy személyben. Mindent megadott nekem. Támogatott mindenben, ott állt mellettem a bajban. Együtt örült velem, ha boldog voltam és együtt sírtunk, ha valami szomorúság ért. Sose gondoltam bele, hogy milyen lesz majd nélküle élni. Túlságosan naiv vagyok ilyen téren. Mindig is úgy gondoltam, hogy anya minden egyes pillanatban ott lesz velem. Elég csak oldalra pillantanom és meglátom. Tudom, hogy minden helyzetben ott van velem. Nem hagy cserbe sosem. De ez tényleg csak egy naiv álom volt, egy csodálatos álom. Amibe beleéli magát az ember és ha nem teljesül be, akkor összeomlik az egész élet. Minden amit eddig elért, az kártyavárként dől össze.
Louis és a fiúk borzasztó sokat segítenek illetve Jasmine, Niall barátnője. De egyszerűen magamba folytok mindent. Ha kérdeznek válaszolok, és ennyi. Néhány szónál több nem hagyja el a számat. Ami elég fura, hiszen mindig imádtam beszélni és pörögni. Le se lehetett igazából ütni. Mindig pattogtam, úgy mint Louis. De a baleset megváltoztatott bennem mindent. Már nem vagyok a régi önmagam.
A többiek tényleg mindent megtesznek azért, hogy akár 5 percre is, de jól érezzem magam.
- Tori, mehetünk? - kérdezte Jasmine, aki bejött értem a kórházba.
- Persze. - bólintottam, majd elköszöntünk az orvostól és a parkoló felé vettük az irányt.
Jasmine megállt egy szürke autó előtt. Kinyitotta az ajtókat én viszont földbegyökerezett lábakkal álltam.
A lány megértően pillantott rám és várt. Várt arra, hogy leküzdjem a bennem rejtőző félelmet és beszálljak a kocsiba.
Az út nem volt hosszú, körülbelül perces. Nem szóltunk egymáshoz. Jas a vezetésre koncentrált, én az ablakon néztem a mellettünk elsuhanó tájat. Najó, nem is tájat, hanem inkább házakat, embereket, más autósokat.
A perc után megálltunk az új otthonom előtt.
Louis és Liam megfogták a csomagokat és előre vitték a házba. Niall, Harry és Zayn pedig mögöttünk jöttek. Jas kinyitotta előttem az ajtót és beengedett.
Nem igazán néztem körbe a házban, lesz még rá elég alkalmam. Ők is érezték, hogy nem kellene most ezzel traktálniuk, úgyhogy megmutatták a szobámat.
Lou nem mondott semmit sem csak magához ölelt. Ott álltunk a szobám kellős közepén, ölelkezve. A könnyim szokásukhoz híven elkezdtek ömleni.
Rettentően sokra értékeltem, azt hogy Louis nem mondott semmit és tudta Ő is nagyon jól, hogy szavak nélkül sokkal többet segít.
Felemelt és úgy ahogy voltam berakott az ágyba. Betakart, mint egy 3 éves kisgyereket és nyomott a homlokomra egy puszit.
Elakart menni, de utána szóltam.
- Ne..ne..menj el...kérlek... - szipogtam.
Ő is befeküdt mellém az ágyba. Szorosan átölelt és pedig mellkasához bújtam. Sírtam, sírtam és sírtam, mígnem eljött értem az álommanó...
