2.fejezet~Új barát

Egy hete élek a fiúkkal és Jasmine-nel. Rettentően sokat segítenek, minden pillanatban mellettem vannak. A legtöbbet Louis segít, ami miatt egy kicsit lelkiismeret furdalásom is van. Ezt szóvá is tettem neki. Ő pedig szimplán kiröhögött. De ma elmaradt a szokásos napi látogatás.
Ezek szerint értette azt, amire céloztam vagyis nem igazán tudom, hogy mire is utaltam.
Reggel vagyis inkább délelőtt 11 órakor ébredtem fel. Nagy nehezen kitápászkodtam az ágyból és a fürdőbe mentem. Belenéztem a tükörbe és, az, amit láttam elborzasztott. A hajam össze-vissza kócolódott, a szemeim karikásak voltak és a sírástól feldagadtak, a szám kiszáradt és cserepes volt.
Elfordultam a tükörtől és leültem, a szekrénynek támasztottam a hátamat hátamat és újból kitört belőlem a zokogás.
Egy hete ez megy minden nap.
- Tori, merre vagy? - hallottam meg Liam hangját.
Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem jött ki a hang a torkomon.
Hallottam, ahogy bemegy a gardróbba is. Majd hallgatózott egy kicsit a fürdőnél és lassan benyitott. Amint meglátott odajött hozzám és lehajolt elém. Felnyalábolt a földről és visszavitt a szobámba.
- Tori, ne sírj, kérlek! Nem vagy egyedül...
- Saj..saj..sajnálom! - szipogtam.
- Ne hülyülj! Nem kell semmit sem sajnálnod! Elvesztetted a szüleidet, természetes ha kivagy borulva, de nem vagy egyedül! Mi itt vagyunk neked! Ránk mindig számíthatsz!
- Kö..kö..köszönöm! - szipogtam még mindig. - Köszönöm, hogy vagytok nekem! Nem is tudom, hogy mihez kezdenék ebben a helyzetben nélkületek!
Hálásan megöleltem ő pedig letörölte a könnyeimet.
- Mit szólnál ha ma megmutatnám a kedvenc helyem? - kérdezte.
- Hát...jó... De nem vagyok valami nagy társaság...
- Nem zavar... Az a lényeg, hogy egy kicsit felvidulj!
- Oké, akkor felöltözöm.
Kiment a szobából, én pedig felöltöztem. Megcsináltam a hajam és tettem fel sminket is, hogy annyira ne látszódjon a szomorúságom...

Sóhajtottam egy nagyot, majd elindultam a lépcsőn. Minden egyes lépcsőfoknál olyan volt, mintha távolodnék a fájdalomtól, a magánytól, a szenvedéstől...
- Mehetünk? - kérdezte mosolyogva Liam.
- Aha, persze. - kedvesen mosolyogtam rá, majd kinyitotta az ajtót és elindultunk.
Elindultunk és csak úgy sétáltunk és beszélgettünk. Ígéretéhez híven megmutatta a kedvenc helyét. Tényleg szép és varázslatos hely.

Rajtunk kívül szinte nem is volt ott senki.
- Köszönöm! - szólaltam meg hirtelen.
- Ugyan mit? - kérdezett vissza.
- Hát, azt, hogy nem hagytad, hogy megpusztuljak a szobámban. Hogy kirángattál...
- Semmiség. Az az igazság, hogy a többieknek van egy meglepetésük és én vagyok az aki elvonja  a figyelmedet...
- Ohhhh... Kinek az ötlete volt?
- Lou.
- Ohó, nagyon jól  tudja,hogy utálom a meglepetéseket... Ezért még kinyírom...
Ezen csak elmosolyodott és zsebre dugta a kezét. Kezdett egy kicsit hűvösödni...
- Mit szólnál ha elmennénk inni valamit? - kérdeztem. - Mondjuk Starbucks?
- Oké.

- Jó napot! - mondta egy mosolygós eladó. - Mivel szolgálhatok?
- Két kávét kérnénk. - mondta a Liam, a hölgy pedig elsietett.
Hamar megkaptuk a két kávét és már távoztunk is. Tekintettel az egyre növekvő lány tömegre.
- Lou mesélte, hogy Magyarországon éltél néhány évig.
- Aha, anyukám magyar származású és a nagyszüleimnél voltunk. Sajnos a nagypapám meghalt és anyuék segítettek a mamának, míg én suliba voltam. Akkor az tűnt a legjobb megoldásnak, ha néhány évre odaköltözünk. Apa a cégét bárhonnan tudta irányítani és létrehozott egy magyar leányvállalatot. Anya orvosként bárhol talált munkát. Engem pedig felvettek a Tánc és Színművészeti Egyetemre, így mindenképp el kellett volna mennem.
- Tánc vagy színészet?
- Tánc. Az a mindenem a fotózás mellett. Három éves koromban határoztam el, hogy táncos leszek és semmi sem ingatta meg az elképzelésem. Hogy-hogy az éneklés mellett döntöttél?
- Régen mindenki mondta, hogy jó hangom van. 14 évesen jelentkeztem először az X-faktorba. De ugye Simon nem engedett tovább a mentorházból. Megígértette velem, hogy 2 év múlva újra megpróbálom és most itt vagyok.
- Gondolom életed legjobb döntése volt visszamenni?
- Igen, most már el se tudnám képzelni az életem a fiúk nélkül. Igaz, hogy akkor harmadikak lettünk, de szerintem mi vagyunk az igazi nyertesek. Nyertünk magunknak négy legjobb barátot vagyis most már ötöt és szerintem ez számít.
- Ki az ötödik?
- Te.
- Ooooo...
- Most már te is a banda tagja vagy már ha képletesen is.
- Köszönöm! Ez igazán jól esik. Olyanok vagytok, mintha a tesóim lennétek. Lett hirtelen öt öcsém.
- Öt? Idősebb vagy Louis-nál is?
- Igen. Két órával. - elnevette magát. - Ne nevess, akkor is fiatalabb nálam. - tetettem a durcist.
- Jó, na, ne haragudj!
- Nem haragszom! Ilyenért?
- Hülye... - mondta egyszerűen.
- Köszi, ezt bóknak veszem. - tettem a szívemre a kezem, majd istenigazából elnevettem magam.
Néha szokásom a semmin nevetni és ez is olyan pillanat volt.
Erre a néhány órára úgy éreztem, mintha a szüleim meg se haltak volna. Igazán jól éreztem magam és végre igazán tudtam nevetni. Még ha hülyeségen is, akkor is...
Ma jöttem rá igazán, hogy nem öt barátot nyertem, hanem öt testvért. Az elmúlt majdnem egy hónapban mindent megtettek értem, úgy hogy Lou-n kívül nem is igazán ismertem őket. És ott van még Jasmin is, akit totál vadidegenként állt mellettem. Bármiben számíthatok rá és ez kölcsönös is. Egy hónap után érzem azt, hogy a világ végére is elmennék értük. És ez nem elcsépelt kifejezés meg nagyzolás, ezt tényleg így gondolom. Ebben a pár hétben többet voltak mellettem, mint bárki az életemben (anyán kívül). Imádom őket!!!
Délután négy körül értünk haza... Liam, mondta,hogy terveztek valami meglepetést, de, hogy ezt???